Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gobelines ember

2009.01.04

 

 Kép

 

A gobelinekről általában a ráérő nagymamák jutnak eszünkbe, amint finom kis fonalaikból  meseszép szőtteseket készítenek.

Talán a nagypapáknak is vannak ilyen kedvteléseik?

Kolonics Ferenc gobelinvarró remek példa arra, hogy egy hobbit hogyan lehet szenvedélyesen művelni úgy, hogy ezzel másoknak is örömöt szerezzen. A kézimunkák iránti vonzalma már jó pár évtizeddel ezelőtt megmutatkozott, ám teljes egészében néhány éve bontakozott ki igazán.

Feri bácsi Béke városrészi lakása igazi kincseket rejt. Gyönyörű, aranyozott blondelkeretbe foglalt gobelineket. Ide látogattunk el hozzá egy kis beszélgetésre.

 

-         Hogyan talált rá erre a műfajra, mióta készíti?

-      Éva húgom Perkátán régóta foglalkozik gobelinvarrással. Meglátogattuk családommal, megcsodáltam a falakat díszítő szebbnél-szebb képeit, és hát ellestem tőle. Akkor unokám kapott tőle ajándékba egy kivarrnivalót, meg aztán én is vettem neki egyet. Aztán nem nagyon tudta kivarrni, mert ideje sem volt neki, meg aztán nem jött rá a módjára, összekuszálódott hátul a fonal, aztán akkor én elkezdtem. Nem állhattam meg, hogy meg ne mutassam, hogyan kell kivarrni a képet. Ekkor találtam meg a számomra igazán megfelelő tevékenységet, a gobelinvarrást. Azóta sem tudom letenni a tűt. Úgy most már hatodik éve.

 

-         Hogyan kezd bele egy kép elkészítésébe?

-         Már a kép kiválasztása is érdekes számomra. Nagyon fontos, hogy a témája tessen. Mindegy, csak szép legyen! Azt választom, amelyik szép! Hát, meg is látszik rajtuk, szemet gyönyörködtető munkákat csinálok belőlük! Vannak bonyolultabb képek. Ez valahogy nem attól függ, hogy portré, életkép, vagy akár csendélet a téma. Általában festmények után készülnek a minták. Amit egy-egy ecsetvonással megfestenek, az valahogy másképp működik a gobelinnél. Nagyon fontos a hozzávaló fonalak kiválasztása. Az az igazság, hogy a komolyabb színeket jobban szeretem. Egy- két árnyalatnyi eltérés, teljesen mást mutat a kész képnél. Néhány képet többször elkészítettem. Meg kell nézni, hogy hasonlítanak-e egymásra. Biztos, hogy más-más az egyik a másikhoz képest. Mondta Gulácsi Zoli is az utolsó kiállításomon, hogy érdekes kísérlet és meglepetés, mert nem ugyanaz. Ikrek, de mégsem egyformák. Már régen nem gondolok arra, hogy nehéz-e kivarrni. Sorról sorra, foltról foltra haladok, szeretem, ahogy a kezem alatt egyre szaporodik az öltés, és színesedik a kép. Alig várom, hogy a kezembe vegyem ezt az apró tűt, - mert minél kisebb a tű, annál jobban megkíméli az anyagot - és varrhassak!

 

-         Vannak-e kedvencei? Mi az oka, hogy többször kivarr egy-egy képet?

-         Mindegyik a gyermekem, de persze, hogy vannak kedvenceim. Leginkább az egyik első munkám, a Gyümölcsszedők. Azt szeretem a legjobban. Ez volt az első kiállításom mottója is. Nem egy gyakorlásra alkalmas kép. Sok aprólékos rész van rajta, a színigénye is elég nagy. Ennek ellenére remekül sikerült, ezért aztán nem nagyon tudom abbahagyni az óta sem a képek varrását. De itt vannak a többiek is A cigányleány hegedűvel, a Pihenő vadász, a Kalapos lány, az Elszabadult lovak, a Tengerparton, és nagyon sok más is. Van választék, mára már 94 képet varrtam ki! Miért varrom ki többször? Hát úgy adja magát. Megszeretem, vagy lehet, hogy a téma olyan. Tényleg olyan érdekes kísérlet. Érdekel.

 

-         Szokatlan dolog egy férfitól a varrás. Egyébként is kézimunkázott már?

-         Persze! Hát kalocsait csináltam először. Azt még sokkal nehezebb varrni! A feleségem agyvérzést kapott 70-ben, aztán ő akart kalocsait varrni. Szegénykém, nem tudott. Ugye, rossz volt a keze neki. Akkor azt is én próbáltam meg. Aztán vagy ötven darabot csináltam! Kicsiket is, meg nagyokat is. Mindig leste az asszony, hogy haladok, meg melyik milyen szép. Örömöm volt abban is! Reggel, ha a műszak előtt felkeltem és csak egy szál cérnát elvarrtam, már jól kezdődött a napom. Mindig ügyeltem a megfelelő színek kiválasztására, amihez ugye az összehasonlítási lehetőséget a természet adta, mert hát legénykoromban paraszti munkát is végeztem, meg hát két kertem is volt később. A természet mindig nagy hatással volt rám! A mama is csinálta, az én anyám, de meg se közelítette az enyémet, valahogy nem mindig találta el a színeket. Annyit varrtam, egyszer csak annyi terítőnk lett, hogy nemcsak a polcokra, asztalokra jutott, hanem megtelt vele a szekrény is. Abból is vannak olyan gyönyörűek, hogy na! Volt, akinek adtam is belőle. Utána abba is maradt, mert a feleségem meghalt, aztán nem csináltam azt tovább.

 

-         Hány éve volt, amikor először hímzőtűt fogott a kezébe?

-         Van az már vagy huszonöt éve. Mert akkor még élt az asszony is, meg akkor még dolgoztam. Már huszadik éve nyugdíjas vagyok.

 

-         Korábban mivel foglalkozott?Kép

-         Hát, én 1953-ban kerültem a Dunai Vasműbe. Az Acélműben dolgoztam kétkezi fizikai munkásként, műszakban. – mutatja a tenyerét. Arra gondoltam, hogy ebben a hatalmas kézben hogyan tud megférni az az ici-pici tű. – Ott voltam az első öntésnél, – folytatja – a gyárból is mentem nyugdíjba. Önkéntes tűzoltó is voltam a vasműben, sok versenyt nyertünk meg. Másodállásban dolgoztam az intercisai ásatásoknál is, hát az nagyon érdekes volt, szívesen csináltam. Sosem tétlenkedtem életemben! Aztán meg, a nyugdíjazásom után rongyszőnyegeket készítettem. Csak úgy, a magam kedvére! Az első szőnyegeket egy rossz ajtókereten csináltam. Aztán, amikor a vejemék vásároltak nekem egy szövőszéket, több százat készítettem. Ezekből adtam is el. Azért jó néhány gurigám most is van a kisszobában. Ajándékba szoktam adni, egyiknek is másiknak is.

 

-         És a legújabb szerelem, a gobelin saját kedvtelésre, vagy szintén eladásra, esetleg ajándékozásra készül? Az elkészült munkáknak mi lesz a sorsa?

-         Hát ajándékoztam is belőle tízet, vagy tizenegyet. Megkapják a gyerekek, azt csinálnak vele, amit akarnak. Ha véletlenül el tudnak belőlük adni, hát az jó lenne. Mert hát, úgy van az, hogy ez a gobelinvarrás sok pénzbe kerül, valami visszajöhetne belőle!

 

-         Mi a költséges a gobelinvarrásban?

-         Hát, először megveszi az ember a képet. A nagy kép az héttől tízezer forintig van, de hát van, amelyik több. Van, amelyik húszezer, vagy még annál is több. Aztán a fonal, meg hát a munka. Hozzá számíthatjuk a villanyt, az is sokba kerül. Mert hát, amikor az embernek kedve van, akkor varrja! Nem úgy van az, hogy most jó idő van, vagy most besüt a nap, azt akkor jobb varrni. Az embert nem tartja vissza sem a nyári kánikula, sem a téli sötét napok a varrásban. Aztán, ha elkészült, viszem a képkeretezőhöz. Mert nem nagyon szeretem összegöngyölve tárolni őket. Valahogy az ember nem úgy nézegetheti őket. Sorba vannak a kisszobában, aztán, ha kedvem van, lapozgatom őket.

 

-         Kinek mutatja meg az elkészült alkotásokat először?

-         Hát, jönnek a gyerekek. Leteszem a szőnyegre, kifeszítem, aztán akkor nézik. Meg én is gyönyörködöm bennük…

 

-         A jó szemen kívül, mi kell még ahhoz, hogy valaki órákon át élvezetet találjon ebben? Türelem, kitartás, vagy érdeklődés, mi az, ami szükséges?

-         Az ember úgy van vele, hogy elkezdi, aztán nem tudja abbahagyni. A múltkor a húgom is mondta, hogy mérgében a földhöz vágta a kézimunkát, mert mindig csak a rabja. Aztán egy idő múlva azt vette észre, hogy már megint a kezében van…

 

-         Ez azt jelenti, hogy nekiáll a munkának, akkor a napi teendőket leszámolva egész nap ezt csinálja? Minden nap varr egyébként?

-         Persze! Fél hatkor felkelek, megborotválkozok, rendbe teszem magamat. Akkor aztán nyolcig csinálom. Utána reggeli, esetleg elvarrok még egy-két szálat, aztán elmegyek a piacra, meg az ebédért. Ott is elbeszélget az ember az ismerősökkel, ez azért már kialakult ott is. Sokkal a régiek közül is találkozom, de egyre többen szólítanak meg idegenek is. Mert látták valamelyik kiállításomat, vagy a honlapot. Azt mondják rám, hogy a „gobelines ember”. Először zavart ez a népszerűség, de most már megszoktam. Sokan örülnek nekem. Aztán alig várom, hogy hazaérjek, hogy folytathassam a munkát. Hát, naponta olyan kétezer öltés megvan.

 

-         Számolja?

-         Hát igen, megszámolom. Körbevarrom feketével, hogy legyen neki kerete. Azt akkor tudom, hogy elmegy erre, meg vissza, szóval összeszorzom. Így számolgatom, hány öltés az egész.

 

-         Nagy képeket készít. Egy-egy alkotás mennyi időt vesz igénybe?

-         Hát a nagy képek, azok bizony egy hónapot is. A kisebbek elkészülnek két hét alatt. Van, amikor kétezer öltést csinálok, van, amikor többet, vagy kevesebbet. Mikor hogyan van az embernek kedve.

 

-         És ezt magányosan műveli, vagy esetleg van egy olyan társaság, egy olyan kör, ahol hasonló foglalatosságú emberek vannak?

-         Nincs kör! Csak én magam.

 

Kép

 

 

-         Mit szól hozzá, milyen sikert aratnak a nagyközönség előtt a képei? Egy-egy kiállítás megnyitón nagyon sokan vannak Ön körül. Gondolom, hogy visszajelzéseket kap a képekről? Mit mondanak a kiállítás résztvevői?

 

-         Szeretik elmondani, hogy melyik kép milyen. Hogy melyik tetszik nekik a legjobban. Többen érdeklődnek, mert vannak, akik varrnak. Dunaföldváron egy agyvérzéses fiatalasszony mutatta a munkája fonákját, hogy jó-e? Sokféle ember jön össze minden kiállításomon. Sokan azt kérdezik, hogyan csinálom? Sokan kíváncsiak rám, hogy ki az a ember, aki ennyi képet varr? Aztán van, akit az emlékei hoznak ide. Egy rajztanár például azt mondta, hogy a gobelin olyan, mint a számítógép. Pontokból van. Volt, aki puzzle-hoz hasonlította. Aztán itt vannak a hímző körök, az óvódások, és az iskolások, és beteg gyerekekkel is látogatják a kiállítást. Csoportosan is megnézik a képeimet. A kézimunka mindenkire hatással van! Szeretik a képeket, és szeretik a színeket, hangulatokat. Ezt nemcsak a megnyitón hallom, hanem a vendégkönyveimből is olvasom. Kovács Rózsa, az első kiállításom szervezője azt írta, hogy minden rekordot megdöntöttem a látogatók számával: két hét alatt 1500-an nézték meg a képeimet.

 

Kép

 

 

-         Hol volt már kiállítása?

-         Az első 2007-ben volt Dunaújvárosban, a Munkás Művelődési Központban, ott akkor ötvenhét képünk volt. Aztán következő évben szintén. Ez volt a Duplikációk, ahol az új képek mellett hat olyan volt, amiket kétszer, egyet háromszor csináltam meg. A dunaföldvári könyvtárban gyönyörű volt a megvilágítás! A Technikumban egy óvódában is kiállítottam. Ott őszi, szüreti témájú képeket kértek tőlem. Szülőfalumban, Perkátán, a Kastélyban volt kiállításom. Mindegyiknek más volt a hangulata. Amikor elmegyek a megnyitóra, megnézem, hogy hogyan mutatnak együtt a képek, aztán hazamegyek, és varrok tovább!

 

-         Miért tudja ajánlani a gobelinkészítést esetleg más embereknek? Mi az az öröm, amit megtalál benne?

-         Akkor nincsen semmi bajom! Mikor azt csinálom! Hát, az az igazság, hogy beteg voltam. A kardiológián feküdtem, kétszer volt már infarktusom. Azóta nem voltam orvosnál, mióta kijöttem a kórházból. Még a körzetihez sem mentem el. Komolyan! Úgyhogy, mit tudom én, ez megnyugtat. Ha varrok, akkor nem fáj semmim!

 

-         Hogyan tovább?

-         A jövő? Csinálgatom lassan, elfoglalom magamat vele.

 

És Feri bácsi nekiállt, és tovább varrogatott…

 

Kép

 

 

Most, így az interjú végére elárulhatom: Feri bácsi, a „gobelines ember” az én édesapám. Büszke vagyok rá, a teljesítményére, és nagyon örülök, hogy élete során mindig talált magának olyan foglalatosságot, ami, sok örömöt okozott neki, és talán másoknak is, ami, – mint ahogy egy kiállítás látogató pedagógus mondta – segít a túlélésben. A világot akkor érzékeljük szépnek, ha mi magunk is igyekszünk széppé tenni magunk körül. És úgy tűnik, édesapám ezt remekül műveli.

 

 

Sörösné Kolonics Erzsébet

 

                                                                                     

 

A mappában található képek előnézete Gobelinképek összes